Szintén a dédiéknél történt: kicsi koromban még mindennek volt kulcsa. Be lehetett zárni minden ajtót a szekrényeken, de még a hokedlik fiókjait is. Ugyancsak kulcsos volt minden ajtó a lakásban. Akkoriban volt az a rossz szokásom, hogy ha mindenki bement a nagyszobába, időnként viccből rájuk fordítottam a kulcsot. Ilyenkor sokáig hagytam magam kérlelni, míg végre kiengedtem őket. Tetszett a dolog, hiszen én, a legkisebb döntöttem arról, hogy a nagyok kijöhetnek-e vagy bent maradnak...

Addig-addig játszottam ezt, míg egyszer baj történt. Talán addig ügyetlenkedhetem, amíg a kulcs elmozdult a zárban vagy nem tudom, de tény, hogy nem sikerült kinyitnom az ajtót. Bent a nagyiék egyre idegesebben követelték hogy engedjem ki őket, én meg egyre ijedtebben rángattam az ajtót, de nem nyílt ki. Végül ahogy illik, pánikba estem és üvöltve követeltem, hogy csináljanak valamit.

Ekkor történt, hogy egyszer csak a hátam mögött kinyílt a bejárati ajtó, és a nagybátyám -mindig is vagány fickó volt- ott állt a küszöbön. Odajött hozzám, nevetve a fejemre tette a kezét, azután kinyitotta az ajtót. Persze volt nagy rikács, hogy ...” látod Andika, ezért mondtuk hogy ne játssz a zárral...”, meg hogy ...”szegény Lajosnak ki kellett másznia az erkélyre, mi lett volna ha leesik”...

Egyszóval gyorsan le is szoktam a kulcsolgatásról, még elvonási tünetem sem volt :-)

Aztán egyszer felnőtt fejjel -hetedik emelet, lenézni is szörnyű volt- megkérdeztem, hogy a fenébe tudott a Lajos átmászni az erkélyen, és hogy nyitotta ki kívülről a bejárati ajtót.

Mondanom se kell: nem mászott át, és nem nyitotta ki.

És vajon hány emlékem van még, amiről csak azért nem derült ki hogy hamis, mert nem volt olyan apropója ami miatt szóba került volna? És csak én vagyok ilyen?