Üdv, most elmesélem az első olyan élményemet, amiről biztosan éreztem: ez nagyon nem jól van így...
Hívjuk csak egyszerűen a „Nő aki ott se volt” esetének.
Négy-öt éves voltam, és Rákospalotán laktunk az Eötvös utcában. Akkoriban még nemigen voltak fürdőszobák. Wc-re ki kellett járni az udvarra (nem is olvasgattak télen túl sokat az emberek :-) , vízcsap egyedül a konyhában volt, de csak hideg vizet adott. Bármilyen szörnyű most így utólag belegondolni, a fürdés egy egész estét betöltő foglalatosságnak számított, lévén, hogy a vizet külön meg kellett melegíteni, lavórokba áttölteni, fürdés után kiönteni... Régi szép idők...
Érdekességképp hozzáteszem: a hűtést jégszekrényekkel oldották meg az emberek. Ez lábakon álló horganyzott lemezzel bevont szekrény volt, amibe hetente a jegesember hozta a jégtömböket. És a tévében csak két műsort lehetett fogni, és azt sem egész nap. A hétfő szünnap volt. Viszont ha vettél egy pár cipőt vagy egy táskát, az tuti hogy a következő tíz évben nem nagyon tudtad tönkretenni...
No, ekkoriban történt. Felébredtem a délutáni szunyókálásból, és megdöbbenve láttam, hogy anyukám a lavórban fürdik. Nem azért döbbentem meg mert fürdött, hanem mert akkor fürdött, amikor vendégünk volt.
Térjünk most ki erre egy pillanatra: a legtöbb illemszabályt soha senki nem tanította nekem, mégis valahonnan tudtam őket. Ugyanúgy, mint ahogy tudni szoktam, hogy keresnem kell a mobilomat. Egyszer csak az eszembe ötlik, hogy rég láttam. Keresni kezdem, és mire rábukkanok... pont akkor szólal meg a kezemben. Vagy a történelem érettségi: olyan évszámokat kentem-vágtam, amelyekről még csak nem is hallottam előtte. (Bevallom férfiasan, pont nem a töri volt a kedvenc tantárgyam...) Azután kijöttem a vizsgáról, és soha többé nem tudtam felidézni miket is mondtam...
Ott tartottam, hogy anyukám a vendég előtt fürdik. Márpedig vendégünk volt, ott állt a küszöbön a szoba és a konyha között. Félig-meddig az ajtófélfának támaszkodott. Egyébként akkor nagyon szépnek láttam, bár így utólag inkább fura volt: a bőre teljesen fehér, a szemöldöke nagyon fekete, a szeme pedig macskazöld. A szája viszont élénkpiros volt. Nemrég kattant csak be, hogy tulajdonképpen pont úgy nézett ki, mint egy európai kivitelezésű gésa. Persze ezt a szót akkoriban még jó két évtizedig nem ismertem....
Szóval megálltam a nő mellett, és kíváncsian néztem őt. Ő észrevett, felém fordult és rám mosolygott. És megpróbáltam megsimogatni -és simán átnyúltam rajta. Akkor éreztem először azt, amiről Stephen King majd később ezt írja: mintha hirtelen kiszívnák a levegőt a szobából, és elektromossággal töltenék meg helyette, amitől égnek áll az ember haja a tarkóján.
Máig sem tudom, hogy kit láttam, mit láttam. Lehet, hogy küldetése volt, lehet hogy csak eltévedt. Az viszont, hogy befolyásolta az egész további életemet, az biztos. Arra is nemrég jöttem rá, hogy tudat alatt mindig is rá próbáltam hasonlítani. Véletlenül mindig is világosabb alapozót sikerült vennem mint kellene, viszont bármennyire nem állnak jól a pirosba hajló élénk rúzsok, mindig benézem őket. A szemöldököm azért festem feketére, mert úgy érzem, az eredeti seszínűvel végtelenül ronda vagyok... Szóval a végeredmény....ennyi.
Utolsó kommentek