Üdv mindenkinek!

Először is azt kérem, nézzétek el nekem hogy kicsit döcögős, kicsit szeleburdi és nagyon szétszórt leszek: ez az első publikációm, lámpalázam van. :-)

Mivel reményeim szerint ezentúl rendszeresen fogunk találkozni, röviden bemutatkozom: a nevem Makai Andrea Ilona, 43 éves kos vagyok. Két gyermekem van, egy 28 és egy 3 éves fiú.

A nagyobbik fiam örökölte a családunkon átvonuló „képességeket”, jobb híján elég magas szinten foglalkozik a mágiával. Szakmáimat tekintve vegyész és informatikus vagyok. Mindkettő abszolút materialista alapokon áll... Szóval egy egyszerű, tök hétköznapi (mondhatnám mezei) háziasszonnyal álltok szemben.

Kezdetnek azokat a fura eseteket publikálnám, amik személy szerint velem esetek meg, tehát nyugodtan el lehet fogadni őket „elsőkézből származó értesülés”-nek. Hozzá kell tennem, hogy majdnem minden alkalommal voltak jelen olyan tanuk is, akik abszolút nem hittek az „ilyen” dolgokban. Addig. Végül is ezen a területen épp az a baj, hogy mindenki hallott már valakiről, akinek a valakije mesélt valakiről, aki tapasztalt valamit.

Én itt konkrét leszek: velem történt dolgokat fogok elmesélni.

...No és ezzel most el is kezdődtek a gondjaim: sajnos ezek az élmények egészen kicsi gyermekkorom óta kísértenek. Mára már olyan sok van belőlük, -és némelyik annyira bizarr- hogy egyszerűen nem tudom hol kezdjem. Könnyű lenne azt mondani, hogy kezdjem például az elején. Már próbálkoztam vele gondolatban, de hamar rájöttem, hogy egy több száz oldalas könyv lenne a vége. Szóval előre is baromi sorry, de ide-oda fogok csapongani. Nem megy másképp. Ez van.

1. A turbános éjjeli látogató

Egész gyermekkoromat rettegésben éltem le. Ennek egyik oka az volt, hogy éjjelente az ágyam melletti fotelban egy turbános alakot láttam üldögélni, aki keresztbe tett lábát lóbálva ütemesen bólogatott. A kezeit általában karba téve tartotta. Gondolhatjátok, hogy még lélegezni is alig mertem, nemhogy megmozdulni. Viszkethetett-zsibbadhatott bármim, én bizony nem moccantam, pedig majd megvesztem néha! Amúgy azért sejthette, hogy ébren vagyok és látom, mert időnként felém fordította a fejét.

Hozzá kell tennem, hogy negyedikes koromtól kőbányán, az akkor épülő Újhegyi lakótelepen laktunk, a negyediken. Ez azért fontos, mert aki járt már arra, az tudja, hogy a ház előtt álló magas lámpák miatt sosincs igazán sötét, jól láthattam a tagot. Bár előtte párszor láttam őt a XIII. kerületi Reitter Ferenc utcai lakásunkban is, csak ott redőnyök voltak, ergo sötétebb is.

Nem mesélem el, hány okoskánál -köznyelven pszichiáter- fordultam meg, mire huszonéves fejjel sikerült meggyőznöm magam: túl élénk képzeletű gyerek voltam, magam gerjesztettem azt a sötét rettegést, amitől egyébként azóta sem tudtam megszabadulni. Igen, ez a helyzet: ma is ugyanúgy félek a sötétben. 5 év kung-fu és 7 év aikido után elmondhatom, hogy szívesebben ücsörgök egy baltával felszerelt elmebeteggel, mint egyedül. Mert a baltás fazon valós félelmet generál, de amikor egyedül vagyok... Stephen King rohadt jól vissza tudja adni ezeket az érzéseket, szerintem „kolléga”

Visszatérve a turbános fazonomhoz: szóval évtizedek alatt orvosi segítséggel meggyőztem magam, hogy simán hülye vagyok. Annyira, hogy egyszer röhögve mesélni kezdtem valakinek, milyen gyagya voltam gyerekként. A fiam közbeszólt: -csak nem a török bácsiról beszélsz, aki a dadiéknál (kezdetben nem tudta kimondani, hogy nagyi, aztán így maradt) szokott üldögélni?

Ennyit erről. Ha valakinek vannak hasonló élményei, bátran keressen. Nemsokára újra jövök. Lehet, hogy előre veszem a helyszínelő rendőrt, akire rászólt a halott...