Ez saját eset :-(

Ez az eset még Gödöllőn történt. Igazából ez volt az az utolsó csepp, ami sürgősen költözésre bírt bennünket. Akkoriban a vásártéren laktunk egy rossz múlttal rendelkező házban. A házat az akkori férjem szülei építették. Sajnos a férjem anyukája (az egyszerűség kedvéért anyósomnak fogom hívni, bár már nem ismertem) egy elég fájdalmas ízületi betegségben szenvedett, és a házban lett öngyilkos. Apósom nem sokkal az odaköltözésem után halt meg: ugyanazon a küszöbön esett el és vérzett el, mint amelyik küszöbön az anyósom halt meg. Ő akkor már áttételes gégerákban szenvedett, ez összefügghet az elesésével is.

A történethez tartozik, hogy akkortájt három kutyánk is volt. Amolyan családtag kutyák... Az egyikük egy menekült dobi-németjuhász keverék volt. Tulajdonképp úgy nézett ki, mint egy igazi doberman, csak sokkal nagyobb volt. A gazdijának nem kellett, mert keverék volt. Ez a kislány -Doxi volt a neve- annyira összebarátkozott a jó meleg radiátorokkal, hogy nyáron a legnagyobb hőségben is ott támasztotta a hideg fűtőtestet. Ha valaki közeledett, azt szelíd erőszakkal eltaszigálta. Még az is stresszes volt neki, hogy napi 10-15 percre, a dolgát végezni kimenjen. Ha kizavartuk az ajtón, beugrott az ablakon. A másik érdekes jellem a Dakota nevű -szintén menekült- erdélyi kopó-roti keverékünk volt. Nem tudom mit élhetett át mielőtt hozzánk került, de rettegett mindentől. Nem mert átlépni az esőelvezető csatornán, nem mert felszállni a hévre, ...végülis semmit nem mert. Ennek következtében igyekezett minden percét a közelünkben tölteni. A harmadik kutya viszont a másik kettőt követte mindenhova.

A kutyáimról azért mesélek ilyen részletesen, mert ebben a történetben indikátorként szerepeltek. Szóval történt egyszer, hogy az unokatesóm, aki egyébként abszolút materialista (volt addig) nálunk vendégeskedett. Ő róla is fontos tudatnom egy dolgot: igazából nem tudjuk, hogy pontosan mi is a baja, de kisgyerek kora óta mutatja a Parkinson kór tüneteit: remegés, egyensúlyzavarok, gyengeség... Másik oldalon viszont extra intelligencia és humorérzék. Szóval, vele tévézgettünk késő éjjelig. A gyermekem a másik szobában aludt, a három kutya körülöttem feküdt. A film végén lekapcsoltam a tévét, Edie (Edmond) pedig elment a fürdőszobába.

A történethez tartozik az is, hogy azt a bizonyos küszöböt, amiről már beszéltem... szóval azt a szobát egész addig nem használtuk, amíg az ajtót meg nem szüntettük és egy dupla boltívet tetettünk a helyére. Ez volt most Edie szobája.

Pár perccel Edie távozása után hirtelen szörnyű hangos fulladozást hallottam. Míg magamra kaptam a ruhámat, két dolgon járt az agyam: 1: a Nagyi vajon mi a fa...-ért nem mondta, hogy Edie asztmás?! 2: Most mit csináljak- ha lélegeztetni kezdem, nem lesz, aki a mentőket hívja, de ha elkezdem bekapcsolni a telefont és megpróbálok hívni valakit... nos, ahogy hallom, addigra Edie megfullad.

Kirohantam, és akkor látom, hogy Edie az ajtóban áll, és meredten bámulja azt a helyet, ahonnan a hang jön! Ismétlem: a zihálás olyan hangos volt, hogy én azt hittem, az unokaöcsém fuldoklik. És olyan közelről hallatszott, hogy ha kinyújtom a karomat, elérem a hang forrását! Tévedés kizárva, semmiféle logikus magyarázat erre nincs! És a legrosszabb, hogy percekig álltunk ott, mert a hang nem szűnt meg azzal, hogy kirohantam és felkapcsoltam a villanyt.

A legérdekesebb a három kutya volt. Égnek álló szőrrel körülállták azt a helyet, és acsarogtak, mintha tényleg lenne ott valaki, akitől félnek. Aztán megrohamozták a kijárati ajtót és pánikszerűen kimenekültek az udvarra. Éjjel, amikor normál esetben nappal sem lehet őket kirugdosni a szobából! Reggelig be sem tudtam csalni őket, pedig nagy szükségem lett volna rájuk... Mindenesetre átvittem magunkhoz a gyereket hogy ne legyen egyedül, és hárman összebújva remegtünk reggelig, Jackie Chan filmekkel nyugtatgatva magunkat.

Edie ekkor döntött úgy, hogy francba a materializmussal. Én pedig ekkor döntöttem úgy, hogy nem lakom itt tovább. Azóta is sokat agyalok rajta, hogy mit hallhattunk. Végül is azért nem értem, mert nem az a bizonyos küszöb állt a történet központjában, amelyiken két ember is megfulladt.

Sajnos később kiderült, hogy a „dolgok” velünk költöztek, de ez már egy másik történet. Apropó: jártatok már úgy, hogy jó határozottan megveregetik a vállatokat, és mikor hátrafordultok nincs ott senki?