Gyermekkoromban minden vasárnap a dédnagypapámhoz kalapos, fekete 
öltönyös-mellényes fehér inges öregurak jártak kártyázni. Leültek 
a szobában az asztalhoz, és egész nap semmit nem lehetett hallani, 
mint hogy „ulti, ...kontra... rekontra...fedák sári” és persze a 
lapok monoton csapódását. Sokszor bemásztam az asztal alá a lábukhoz, 
ott kuksoltam míg észre nem vettek. Unalmamban a kezemet húzogattam a 
székek ülésének a mintáján. Olyan régi, békebeli székek voltak, 
szétrobbanthatatlan fából, palackzöld kárpittal, amibe mélyen belenyomott 
vékony, ide-oda kanyargó vonal volt a minta. Az asztal fehér horgolt 
csipketerítővel volt letakarva, és alóla pont ráláttam a dédi heverőjére, 
ami világoszöld volt, apró piros tulipánokkal. És a cigifüst, cigifüst 
a végtelenségig. Mondanom sem kell, mire nagyobbacska lettem rettenetesen 
megutáltam azt a szót, hogy ulti. Nem csoda, végül is egy alig három éves
 gyerek csak annyit ért a kártyából, hogy ülnek, ülnek, ülnek és ülnek... 
Szörnyű unalom. Kártyát majd harminc éves koromig nem is tudtak a kezembe 
nyomni. Végül is egy sajnálatos esemény miatt szoktam rá mégis: huzamosabb 
időre kórházba kerültem. Itt pár hétig emelt fővel vertem vissza a 
támadásokat,ám végül más szórakozás nem lévén kísérletet tettem a snapszer 
nevű játékkal -és úgy maradtam.
Sokszor hajnali négyig vertük a lapot páran, aztán félájultan ágyba zuhantunk, 
hogy nyolcra felkeljünk a vizitre. Egyszóval szenvedélybeteg lettem...
Egyszer nevetve elmeséltem anyunak, hogy mennyire utáltam a dédnagypapa 
miatt a kártyát, és most íme, pont olyan elszántan verem én is a blattot, 
mint ő tette.
Furcsán rám meredt, aztán megkérdezte miről beszélek.  Elmeséltem neki. 
Sokáig némán gondolkodott, aztán feltett néhány kérdést a dédiék lakásáról.
 Végül azt mondta: a dédiék szobája tényleg úgy néz ki ahogy emlékszel.
 De a nagypapa soha, életében nem kártyázott, és nem jártak hozzá soha 
öltönyös emberek.
No de akkor én miért emlékszem rá olyan pontosan, hogy még a felnőttkori 
viselkedésemet is befolyásolta?! (slusszpoén: pszichiáterek, kíméljetek!)